Egy utánpótlásedzés megtervezésekor általában azt gondoljuk végig, milyen tartalmakra van szükségünk: erő, gyorsaság, koordináció, technikai fejlesztés vagy játék. De mi van akkor, ha nemcsak az számít, mit edzünk, hanem az is, milyen sorrendben tesszük? Egy 2026 augusztusában megjelent kutatás 10–12 éves labdarúgóknál vizsgálta ezt a kérdést, és érdekes különbségeket talált.

Sofiene Bouguerra és munkatársai 22 edzett, prepubertáskorú fiú labdarúgót osztottak két csoportra. Mindkét csoport ugyanazzal a két edzésmódszerrel dolgozott hat héten keresztül, a különbség kizárólag a sorrend volt. Az egyik csoport három hét neuromuszkuláris fejlesztést végzett, amelyet három hét small-sided game követett, míg a másik csoport előbb három hétig small-sided game-ekkel dolgozott, majd három hét neuromuszkuláris fejlesztést kapott.

Ez fontos részlet, mert a kutatásból nem következik, hogy egyetlen edzésen belül mindig az erő- vagy koordinációs blokkot kellene a játék elé tenni. A szerzők valójában azt vizsgálták, hogy egy többhetes fejlesztési perióduson belül számít-e, milyen sorrendben építjük egymásra a különböző ingereket.

Mit jelentett a neuromuszkuláris edzés?

Ebben a kutatásban nem hagyományos konditermi erőedzésről volt szó. A programban egyensúlyi feladatok, saját testsúlyos erő- és robbanékonyságfejlesztés, ugrások, sprintek, irányváltások és agilitási feladatok szerepeltek. A small-sided game blokk ezzel szemben 3v3 játékokra épült, 20×20 méteres területen, kapusok nélkül, vagyis olyan környezetet teremtett, amelyben a fizikai terhelés mellett folyamatosan jelen volt a labda, az ellenfél, a társak és a döntéshozatal is.

A kutatók abból indultak ki, hogy a neuromuszkuláris képességek előzetes fejlesztése egyfajta alapot teremthet a későbbi, komplexebb futballterheléshez. Megfogalmazásuk szerint „the order in which different stimuli are applied may represent an important factor influencing the magnitude of adaptation”, vagyis a különböző ingerek sorrendje befolyásolhatja az alkalmazkodás mértékét.

Mindkét módszer működött, de nem ugyanolyan mértékben

A hat hét végére mindkét csoport fejlődött a vizsgált területek jelentős részében, tehát az eredményből nem lehet azt a következtetést levonni, hogy az egyik edzésforma jó, a másik pedig rossz. A különbség a fejlődés mértékében jelent meg, és több mutatóban is a neuromuszkuláris edzéssel kezdő csoport ért el nagyobb javulást.

A törzserőt mérő tesztben náluk 9,8%-os javulást mértek, míg a fordított sorrendben dolgozó csoportnál 2,7%-ot. Az ötös ugrástesztben 17,1% és 10%, a 10 méteres sprintben pedig 10,3% és 6,3% volt a változás. A Yo-Yo IR1 teszten még nagyobb különbség mutatkozott: a neuromuszkuláris blokkal kezdők teljesítménye 35,4%-kal, a másik csoporté 20,4%-kal javult.

Labdarúgóedzőként talán még érdekesebb, hogy a különbség nem csak az általános fizikai teszteken jelent meg. A labdával végzett irányváltási teszten 7,4%-os javulást mértek a neuromuszkuláris edzéssel kezdőknél, szemben a másik csoport 1%-ával. A passzteljesítményt mérő Loughborough Soccer Passing Testben pedig 16%-kal javult az első csoport eredménye, míg a fordított sorrendnél 7,8%-kal.

A szerzők összefoglalása szerint „although both sequences improved performance, neuromuscular followed by SSG training consistently produced greater gains.” Vagyis mindkét sorrend fejlődést eredményezett, de ebben a mintában a neuromuszkuláris fejlesztést követő small-sided game periódus következetesen nagyobb javulással járt.

Mi lehet ennek az oka?

A kutatók egyik lehetséges magyarázata, hogy az első három hét neuromuszkuláris munkája javíthatta a játékosok mozgásminőségét, koordinációját, erőkifejtését és neuromuszkuláris kontrollját, így a következő három hét small-sided game terhelését már kedvezőbb fizikai alapokról kezdték meg. Ha egy játékos gyorsabban gyorsít, hatékonyabban változtat irányt és jobban kontrollálja a testét, elképzelhető, hogy a játékhelyzetekben is jobb minőségben képes végrehajtani bizonyos mozgásokat.

Ez azonban egyelőre magyarázat, nem bizonyított mechanizmus. A vizsgálat nem mérte közvetlenül, hogy pontosan milyen élettani vagy idegrendszeri változások okozták a két csoport közötti különbséget. A kutatás tehát azt mutatja meg, hogy eltérő eredmény alakult ki, de arra még nem ad biztos választ, hogy pontosan miért.

Mit jelenthet ez a pályán?

A legkézenfekvőbb következtetés az lenne, hogy akkor mindig a neuromuszkuláris fejlesztést kell előrevenni. A tanulmányból azonban ezt nem lehet kijelenteni. Mindössze 22, 10–12 éves fiú játékost vizsgáltak egy tunéziai akadémiai központból, a program hat hétig tartott, nem volt hagyományos edzést végző kontrollcsoport, és az SSG-k belső és külső terhelését sem monitorozták részletesen. A szerzők ezért maguk is úgy fogalmaznak, hogy az eredményeket „preliminary strategy rather than a definitive recommendation”, vagyis előzetes lehetőségként, nem pedig végleges edzésmódszertani ajánlásként érdemes kezelni.

A tanulmány számomra ezért nem azért érdekes, mert megmondja, mi legyen az edzés „helyes” sorrendje, hanem mert ráirányítja a figyelmet az edzéstartalmak egymásra építésére. Egy edzésterv ugyanis nem feltétlenül attól lesz jó, hogy minden szükséges összetevő szerepel benne. Az is számíthat, hogy az egyik fejlesztési inger hogyan készíti elő a következőt.

Ez különösen érdekes utánpótláskorban, amikor egyszerre szeretnénk fejleszteni a játékos koordinációját, gyorsaságát, erejét, technikai képességeit, döntéshozatalát és játékértését. Nem biztos, hogy ezeket egymástól független „dobozokként” érdemes kezelni. Elképzelhető, hogy bizonyos időszakokban egy fejlesztési terület tudatos előtérbe helyezése jobb feltételeket teremt ahhoz, hogy a játékos később egy összetettebb, játékhelyzetekből álló környezetből többet profitáljon.

A gyakorlati kérdés tehát nem az, hogy holnaptól minden edzésen előbb sprinteljünk és csak utána játsszunk. Sokkal inkább az, hogy amikor megtervezünk egy többhetes fejlesztési periódust, tudjuk-e, miért éppen abban a sorrendben követik egymást a különböző tartalmak.

A kutatás ehhez nem ad végleges receptet. Arra viszont jó emlékeztető, hogy az edzéstervezés során nemcsak az számíthat, mit és mennyit edzünk, hanem az is, hogyan építjük egymásra az egyes fejlesztési ingereket.




Forrás: Bouguerra, S., Selmi, M. A., Bouguerra, L., Negra, Y., van den Tillaar, R. & Hammami, R. (2026): Training Sequence Matters: Neuromuscular Training Followed by Small-Sided Games Enhances Physical Fitness and Soccer-Specific Performance in Prepubertal Soccer Players. Journal of Functional Morphology and Kinesiology, 11(3), 319.